2016. szeptember 29.
Féltem tőle, de most már túl vagyok rajta – Mohácsi János a kecskeméti Vízkeresztről
Mohácsi János Shakespeare-rendezésével kezdi a nagyszínházi évadot a 120 éves kecskeméti Katona József Színház. A bemutató szeptember 30-án lesz, a rendezővel a főpróbahét elején beszélgettünk.
- A shakespeare-i színházban a közönség együtt lélegzett a darabbal: beszóltak, kiabáltak, bedobáltak ezt-azt. Megteremthető ehhez fogható közeliség ma?
- Egyrészt azt kell mondanom, hogy nem. Shakespeare korában nem volt se tévé, se rádió, és emberöltőkre visszamenőleg színház sem. Az előadások teljesen új élményt jelentettek; úgy hatottak, mint az első mozifilmek. Mi már ezt nem ismerjük. Másrészt: a színház borzasztóan eleven - abban pillanatban történik, és el is pusztul, ami csak ahhoz nem tud közel menni, aki mesterségesen eltartja magától. Pontos választ tehát nem tudok adni. Amikor megnézek egy előadást, általában azt látom, hogy a közönség jól együtt megy vele, még akkor is, ha nem jó az adott előadás. Persze ezzel nem szabad visszaélni. Meg kell próbálni a lehetetlent, és olyan erővel hatni rájuk, ahogy a shakespeare-i színház hatott a nézőkre.
- A közeliség a nyelvre is vonatkozott, nem kerülték a trágárságot.
- Még folyik a szkander… Szeretem, ha azt a nyelvet beszélik a színpadon, amit a nézők. Nagyon szeretem Parti Nagyot és Caragialet, akik döbbenetesen bánnak a nyelvvel. Ha szerencsém van, azon a nyelvi ösvényen taposunk, ahol a nagyok. A trágárságról meg annyit, hogy ha dramaturgiai funkciója van, akkor nem lehet leváltani, különben olyan szépelgés lesz belőle, amit nem tudok jó szívvel sem rendezni, sem nézni.
- A szövegírásban milyen volt a munkamegosztás?
- Bármilyen meglepő, demokrácia hívő vagyok. Ha húsz ember gondolkodik valamiről, akkor egyrészt sok jót fognak mondani, másrészt belátják, milyen nehéz jó szöveget írni... Iso leginkább dramaturgként vett részt a munkában, sokat segítettek a színészek, és én is dolgoztam rajta.
- A Vízkeresztet 2011-ben bemutatta a Kaposvári Egyetem végzős színészosztályával szabadtéren. Mennyi maradt abból a változatból?
- Alig. A nagy történet ugyanaz, de a részletek jelentős változáson mentek át. A Vízkereszt dramaturgiájával bizonyos pontokon nem tudok egyet érteni. Ezeket eltávolítottam akkor, amikor az egyetemi előadás készült. Akit ez zavar, bátran vegye le a polcról a könyvet, és olvassa el.
- Az öt és fél óra volt, a kecskeméti milyen hosszú lesz?
- 3 óra, maximum. Ebből a szempontból is teljesen más a kettő. A kaposvári szabadtéri előadás volt. Ott nem arról van szó, hogy megszólalsz, és meg kell teremtened a pillanatot. Hanem megszólalsz, és abban a pillanatban elmegy fölötted egy repülő. Arra bátorítottam a hallgatókat, hogy bátran bánjanak az idővel: akkor szóljanak, ha indokolt. Ha bejön valami zavaró tényező, akkor inkább várjanak. Persze közben meg kellett őrizni a szituációt, ami rettentő nehéz. Szerintem nagyon sokat tanultak abból az előadásból, ahogy én is. Soha nem csináltam ilyet előtte, de most már nem ijednék meg egy hasonló munkától.
- Nem érezte úgy, hogy ehhez nem szívesen nyúlna még egyszer?
- De. Csakhogy az igazgató úr és a főrendező azt mondta, hogy a Vízkeresztet szeretnék. Féltem tőle, persze, de most már túl vagyok rajta.
- Egyrészt azt kell mondanom, hogy nem. Shakespeare korában nem volt se tévé, se rádió, és emberöltőkre visszamenőleg színház sem. Az előadások teljesen új élményt jelentettek; úgy hatottak, mint az első mozifilmek. Mi már ezt nem ismerjük. Másrészt: a színház borzasztóan eleven - abban pillanatban történik, és el is pusztul, ami csak ahhoz nem tud közel menni, aki mesterségesen eltartja magától. Pontos választ tehát nem tudok adni. Amikor megnézek egy előadást, általában azt látom, hogy a közönség jól együtt megy vele, még akkor is, ha nem jó az adott előadás. Persze ezzel nem szabad visszaélni. Meg kell próbálni a lehetetlent, és olyan erővel hatni rájuk, ahogy a shakespeare-i színház hatott a nézőkre.
- A közeliség a nyelvre is vonatkozott, nem kerülték a trágárságot.
- Még folyik a szkander… Szeretem, ha azt a nyelvet beszélik a színpadon, amit a nézők. Nagyon szeretem Parti Nagyot és Caragialet, akik döbbenetesen bánnak a nyelvvel. Ha szerencsém van, azon a nyelvi ösvényen taposunk, ahol a nagyok. A trágárságról meg annyit, hogy ha dramaturgiai funkciója van, akkor nem lehet leváltani, különben olyan szépelgés lesz belőle, amit nem tudok jó szívvel sem rendezni, sem nézni.
- A szövegírásban milyen volt a munkamegosztás?
- Bármilyen meglepő, demokrácia hívő vagyok. Ha húsz ember gondolkodik valamiről, akkor egyrészt sok jót fognak mondani, másrészt belátják, milyen nehéz jó szöveget írni... Iso leginkább dramaturgként vett részt a munkában, sokat segítettek a színészek, és én is dolgoztam rajta.
- A Vízkeresztet 2011-ben bemutatta a Kaposvári Egyetem végzős színészosztályával szabadtéren. Mennyi maradt abból a változatból?
- Alig. A nagy történet ugyanaz, de a részletek jelentős változáson mentek át. A Vízkereszt dramaturgiájával bizonyos pontokon nem tudok egyet érteni. Ezeket eltávolítottam akkor, amikor az egyetemi előadás készült. Akit ez zavar, bátran vegye le a polcról a könyvet, és olvassa el.
- Az öt és fél óra volt, a kecskeméti milyen hosszú lesz?
- 3 óra, maximum. Ebből a szempontból is teljesen más a kettő. A kaposvári szabadtéri előadás volt. Ott nem arról van szó, hogy megszólalsz, és meg kell teremtened a pillanatot. Hanem megszólalsz, és abban a pillanatban elmegy fölötted egy repülő. Arra bátorítottam a hallgatókat, hogy bátran bánjanak az idővel: akkor szóljanak, ha indokolt. Ha bejön valami zavaró tényező, akkor inkább várjanak. Persze közben meg kellett őrizni a szituációt, ami rettentő nehéz. Szerintem nagyon sokat tanultak abból az előadásból, ahogy én is. Soha nem csináltam ilyet előtte, de most már nem ijednék meg egy hasonló munkától.
- Nem érezte úgy, hogy ehhez nem szívesen nyúlna még egyszer?
- De. Csakhogy az igazgató úr és a főrendező azt mondta, hogy a Vízkeresztet szeretnék. Féltem tőle, persze, de most már túl vagyok rajta.