2017. január 27.
„A csillagokat is lehozzuk az égről, ha arra van szükség” - Kis Balázzsal, a kecskeméti színház műszaki vezetőjével beszélgettünk
Kevés olyan hely van a színházban, ahonnan ne töröltem volna le a port a hasammal vagy a hátammal – mondja Kis Balázs, a kecskeméti színház műszaki vezetője. 17 évesen kezdett színházban dolgozni, azóta végigjárta a ranglétra minden fokát: volt díszítő, bútoros, forgószínpados és színpadmester.
- Műszaki emberként mi vonzott a színházhoz? Talán gyerekkori álom volt? – kérdeztük Kis Balázstól.
- Sokkal prózaibb a történet. Asztalosként végeztem, majd elmentem egy bútorgyárba dolgozni, de az első pillanattól éreztem, hogy nem nekem való. Az egyik barátom ötlete volt, hogy próbáljunk meg elhelyezkedni a színházban.
- Miért éppen a színház jutott eszetekbe? Régi, színházba járó família tagja vagy?
- Nem volt családi kötődés, sőt! Még előadást sem láttam soha… Annyit tudtam a színházról, hogy augusztustól június közepéig tart a szezon, majd következik egy hosszú, szabad nyár... 17 évesen ennyi elég volt!
- Első benyomások? Milyen világba csöppentél?
- Jó világba! Nagyon jó társaság volt Egerben, a munka pedig összehasonlíthatatlanul érdekesebb volt, mint a gyárban. Hamar rájöttem, hogy nem a nyári szünet a legérdekesebb a színházban!
- Milyen feladatokat kaptál?
- Egerben díszítőként dolgoztam, Szolnokon egy személyben voltam díszítő, bútoros és forgószínpados. ’96-ban díszítőként jöttem Kecskemétre, majd 2005-ben színpadmester lettem, 2013-tól pedig a színház műszaki vezetője.
- Azt már értjük, mi hozott ide, de vajon mi tartott itt az elmúlt 27 évben? Nyilván kínálkozott alkalom, hogy olyan területen helyezkedj el, ahol anyagilag kedvezőbb lehetőségeid adódtak volna.
- Nem szeretem a nagy szavakat, de én itt tudom kihozni magamból a maximumot. Amikor belépek a színpadra vezető ajtón, azt érzem, hogy megérkeztem. Otthon vagyok! Itt töltődöm fel energiával, itt vannak a kollégáim, akikre számíthatok, és akik tudják, hogy mindig számíthatnak rám. Nyilván nem az én dolgom megítélni, hogy milyen színpadmester voltam, de az biztos, hogy egyetlen egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amikor segítséget kellett volna kérnem, vagy fel kellett volna adnom. Nagyon büszke vagyok a csapatomra: olyan emberekkel dolgozhattam és dolgozhatok együtt, akikkel a csillagokat is le tudjuk hozni az égről, ha éppen arra van szükség.
- Mi volt a legnehezebb feladat?
- A nyomorultak – nem is kérdés. Ez az előadás hozta el számomra szakmai értelemben a „felnőtté válást”. Ezt tekintem a mestermunkámnak, amelyre a mai napig büszke vagyok. Emberfeletti meló volt, olyan technikai megoldások tömegével, amelyek megvalósítása első pillanatban lehetetlennek tűnt. A produkció tervelfogadásán meg voltam győződve róla, hogy Erkel László, Kentaúr díszleteit cipőkanállal sem lehet betenni a mi színpadunkra. De ha mégis, akkor ott a következő kérdés: Hogyan fér el a monstre díszletek között a hatalmas műszaki stáb és a színészek?
- Hányan voltatok a színpadon a nyitóképnél?
- Mintegy 50-en, ami óriási szám egy ekkora színpadon. Heteken át ezzel keltünk, és ezzel feküdtünk, de végül megcsináltuk! Működött, és a közönség fantasztikus előadást láthatott. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy ezt a hatalmas produkciót a következő nyáron képesek voltunk bemutatni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Soha nem felejtem el, amikor a hatalmas, üres színpadra megérkezett a mobil forgószínpad közepe, és azt kérdezték tőlem, hova tegyék… Műszaki értelemben ez a szerkezet volt a produkció lelke: mindennel kapcsolatban volt, legyen szó a monstre díszletekről, zárófalakról, tornyokról, oszlopokról, amelyek mozgatása precizitást és pontosságot igényel…
- A stressz doppingol?
- Inkább az doppingol, hogy tudom, csak magamra és a kollégáimra számíthatok.
- Minden működött estére?
- Minden, az utolsó csavarig! Az embernek ritkán adatik meg, hogy azt érezze: azon a helyen van, ahova őt a Jóisten szánta. Nekem azon az estén megadatott…
- 2013 óta vagy a kecskeméti színház műszaki vezetője. Tudna még meglepetést okozni neked a 120 éves épület?
- Kevés olyan hely van a házban, ahonnan ne töröltem volna le a port a hasammal vagy a hátammal. Talán a tető legmagasabb pontja az egyetlen hely, ahol még nem jártam, de amikor felállványozták, oda is felmásztam, ameddig lehetett. Egykori kollégám, a ma már nyugdíjas Tóth Mihály annak idején sokat segített, hogy mire figyeljünk oda. A többit kitapasztaltam magam.
- Értették a dolgukat a mesterek, akik 120 évvel ezelőtt megépítették a színházunkat?
- Nagyon! Szerkezetileg semmi probléma sincs az épülettel. Amit később végeztek el, akár a villanyszerelés, akár a vízvezeték rendszer – ott már adódnak feladatok.
- Színpadmesterként mi volt a legváratlanabb feladatod?
- Nyíregyházára hívtak meg bennünket a Rómeó és Júliával 2005-ben. Előtte elmentünk terepszemlére: lemértünk mindent, amit szoktunk – többek között a színpadra vezető mindkét bepakoló ajtót. Úgy tűnt, rendben lesz a dolog. Az előadás napján vittük volna a színpadra a legnagyobb díszletelemet, egy hatalmas, 4 lábon álló emelvényt, amikor rájöttünk, hogy a két bepakoló ajtót összekötő, 20 méter hosszú szakasz egy ponton összeszűkül. Vagyis az emelvény nem fér be…
- Megoldás?
- Az ottani műszakiaktól kaptam egy flexet…
- Szétvágtad…?
- Nem volt más megoldás! Nem csapkodtuk a térdünket a nevetéstől, finoman szólva, de nem volt más választásom: fogtam a flexet, ketté vágtam az emelvényt, bevittük a színpadra, és ott újra összeszereltük – mire elkezdődött az előadás, senki nem mondta meg, hogy nem egy darabban vittük be. A mi munkánkban éppen az a nagyszerű, hogy mindig jönnek olyan helyzetek, amikkel korábban nem találkoztunk.
- A legélesebb helyzet?
- Az is a Rómeó és Júliához kötődik. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a zenekari árok tetejét prózai darabokban lefedjük, de vannak olyan produkciók, amikor 1-2 tagot ki kell nyitni. A Rómeó és Júlia is ilyen előadás volt. Negyedóra volt hátra a darabból, amikor megszólalt a hívó: „Kis Balázs, sürgető!” – ami azt jelenti, hogy baj van. Nagy baj! A tető egyik tagja ugyanis elmozdult a helyéről. Lerohantunk az árokba, ahol a következő látvány fogadott bennünket: a színész egyik lába a levegőben lóg, azzal tartja a tetőt, miközben mondja a szövegét a színpadon, mintha mi sem történt volna. Odahúztunk két széket, felálltunk rá, és az előadás hátralevő részében a kezünkkel tartottuk az elmozdult elemet. Ez volt az első munkám színpadmesterként.
- Átgondoltad, hogy kell ez neked?
- Dehogy! Kalapált a szívem rendesen, de meg tudtam oldani a helyzetet, és ez volt a legfontosabb. Utána összeültünk, végiggondoltuk, hol követtünk el hibát, és mit kell tenni, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen.
- A legmeglepőbb helyzet?
- Ez is Nyíregyházához kötődik. A Páratlan párost mutattuk be, csakhogy itthon hagytuk a nagy fekete korlátot, amely egy igen hangsúlyos díszlet elem volt. Megérkeztünk, beálltunk a díszlettel, kerestük a korlátot: nem volt… Mi a megoldás? Készíteni kell egy ugyanolyant! Szereztünk alkatrészeket, és másfél óra alatt összeraktuk a korlátot – még a díszcsík is a helyén volt. A színészek közül valószínűleg lesz, aki ebből a cikkből tudja meg, mi történt…
- Megéri a rengeteg stressz?
- Hadd válaszoljak egy másik példával! Amikor Alföldi Róberttel a Don Carlost próbáltuk, az volt a szabály, hogy akkor mondhattad el a véleményedet, észrevételedet, ha előtte bedobtál 100 forintot egy erre a célra rendszeresített dobozba. Kétszer meggondoltad, mit érdemes szóvá tenni. Pedig nem volt egyszerű a feladat, ugyanis gurulós mértani alakzatokat kellett különböző térformákba rendezni. Gyakorlatilag folyamatosan mozgásban volt az egész csapat.
- Mi lett a pénzből?
- Egy plakett: Az Ország Legjobb Díszítői felirattal, mellé egy üveg 12 éves whisky. Akkor is azt éreztem, hogy itt jó helyen vagyok!
- Sokkal prózaibb a történet. Asztalosként végeztem, majd elmentem egy bútorgyárba dolgozni, de az első pillanattól éreztem, hogy nem nekem való. Az egyik barátom ötlete volt, hogy próbáljunk meg elhelyezkedni a színházban.
- Miért éppen a színház jutott eszetekbe? Régi, színházba járó família tagja vagy?
- Nem volt családi kötődés, sőt! Még előadást sem láttam soha… Annyit tudtam a színházról, hogy augusztustól június közepéig tart a szezon, majd következik egy hosszú, szabad nyár... 17 évesen ennyi elég volt!
- Első benyomások? Milyen világba csöppentél?
- Jó világba! Nagyon jó társaság volt Egerben, a munka pedig összehasonlíthatatlanul érdekesebb volt, mint a gyárban. Hamar rájöttem, hogy nem a nyári szünet a legérdekesebb a színházban!
- Milyen feladatokat kaptál?
- Egerben díszítőként dolgoztam, Szolnokon egy személyben voltam díszítő, bútoros és forgószínpados. ’96-ban díszítőként jöttem Kecskemétre, majd 2005-ben színpadmester lettem, 2013-tól pedig a színház műszaki vezetője.
- Azt már értjük, mi hozott ide, de vajon mi tartott itt az elmúlt 27 évben? Nyilván kínálkozott alkalom, hogy olyan területen helyezkedj el, ahol anyagilag kedvezőbb lehetőségeid adódtak volna.
- Nem szeretem a nagy szavakat, de én itt tudom kihozni magamból a maximumot. Amikor belépek a színpadra vezető ajtón, azt érzem, hogy megérkeztem. Otthon vagyok! Itt töltődöm fel energiával, itt vannak a kollégáim, akikre számíthatok, és akik tudják, hogy mindig számíthatnak rám. Nyilván nem az én dolgom megítélni, hogy milyen színpadmester voltam, de az biztos, hogy egyetlen egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amikor segítséget kellett volna kérnem, vagy fel kellett volna adnom. Nagyon büszke vagyok a csapatomra: olyan emberekkel dolgozhattam és dolgozhatok együtt, akikkel a csillagokat is le tudjuk hozni az égről, ha éppen arra van szükség.
- Mi volt a legnehezebb feladat?
- A nyomorultak – nem is kérdés. Ez az előadás hozta el számomra szakmai értelemben a „felnőtté válást”. Ezt tekintem a mestermunkámnak, amelyre a mai napig büszke vagyok. Emberfeletti meló volt, olyan technikai megoldások tömegével, amelyek megvalósítása első pillanatban lehetetlennek tűnt. A produkció tervelfogadásán meg voltam győződve róla, hogy Erkel László, Kentaúr díszleteit cipőkanállal sem lehet betenni a mi színpadunkra. De ha mégis, akkor ott a következő kérdés: Hogyan fér el a monstre díszletek között a hatalmas műszaki stáb és a színészek?
- Hányan voltatok a színpadon a nyitóképnél?
- Mintegy 50-en, ami óriási szám egy ekkora színpadon. Heteken át ezzel keltünk, és ezzel feküdtünk, de végül megcsináltuk! Működött, és a közönség fantasztikus előadást láthatott. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy ezt a hatalmas produkciót a következő nyáron képesek voltunk bemutatni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Soha nem felejtem el, amikor a hatalmas, üres színpadra megérkezett a mobil forgószínpad közepe, és azt kérdezték tőlem, hova tegyék… Műszaki értelemben ez a szerkezet volt a produkció lelke: mindennel kapcsolatban volt, legyen szó a monstre díszletekről, zárófalakról, tornyokról, oszlopokról, amelyek mozgatása precizitást és pontosságot igényel…
- A stressz doppingol?
- Inkább az doppingol, hogy tudom, csak magamra és a kollégáimra számíthatok.
- Minden működött estére?
- Minden, az utolsó csavarig! Az embernek ritkán adatik meg, hogy azt érezze: azon a helyen van, ahova őt a Jóisten szánta. Nekem azon az estén megadatott…
- 2013 óta vagy a kecskeméti színház műszaki vezetője. Tudna még meglepetést okozni neked a 120 éves épület?
- Kevés olyan hely van a házban, ahonnan ne töröltem volna le a port a hasammal vagy a hátammal. Talán a tető legmagasabb pontja az egyetlen hely, ahol még nem jártam, de amikor felállványozták, oda is felmásztam, ameddig lehetett. Egykori kollégám, a ma már nyugdíjas Tóth Mihály annak idején sokat segített, hogy mire figyeljünk oda. A többit kitapasztaltam magam.
- Értették a dolgukat a mesterek, akik 120 évvel ezelőtt megépítették a színházunkat?
- Nagyon! Szerkezetileg semmi probléma sincs az épülettel. Amit később végeztek el, akár a villanyszerelés, akár a vízvezeték rendszer – ott már adódnak feladatok.
- Színpadmesterként mi volt a legváratlanabb feladatod?
- Nyíregyházára hívtak meg bennünket a Rómeó és Júliával 2005-ben. Előtte elmentünk terepszemlére: lemértünk mindent, amit szoktunk – többek között a színpadra vezető mindkét bepakoló ajtót. Úgy tűnt, rendben lesz a dolog. Az előadás napján vittük volna a színpadra a legnagyobb díszletelemet, egy hatalmas, 4 lábon álló emelvényt, amikor rájöttünk, hogy a két bepakoló ajtót összekötő, 20 méter hosszú szakasz egy ponton összeszűkül. Vagyis az emelvény nem fér be…
- Megoldás?
- Az ottani műszakiaktól kaptam egy flexet…
- Szétvágtad…?
- Nem volt más megoldás! Nem csapkodtuk a térdünket a nevetéstől, finoman szólva, de nem volt más választásom: fogtam a flexet, ketté vágtam az emelvényt, bevittük a színpadra, és ott újra összeszereltük – mire elkezdődött az előadás, senki nem mondta meg, hogy nem egy darabban vittük be. A mi munkánkban éppen az a nagyszerű, hogy mindig jönnek olyan helyzetek, amikkel korábban nem találkoztunk.
- A legélesebb helyzet?
- Az is a Rómeó és Júliához kötődik. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a zenekari árok tetejét prózai darabokban lefedjük, de vannak olyan produkciók, amikor 1-2 tagot ki kell nyitni. A Rómeó és Júlia is ilyen előadás volt. Negyedóra volt hátra a darabból, amikor megszólalt a hívó: „Kis Balázs, sürgető!” – ami azt jelenti, hogy baj van. Nagy baj! A tető egyik tagja ugyanis elmozdult a helyéről. Lerohantunk az árokba, ahol a következő látvány fogadott bennünket: a színész egyik lába a levegőben lóg, azzal tartja a tetőt, miközben mondja a szövegét a színpadon, mintha mi sem történt volna. Odahúztunk két széket, felálltunk rá, és az előadás hátralevő részében a kezünkkel tartottuk az elmozdult elemet. Ez volt az első munkám színpadmesterként.
- Átgondoltad, hogy kell ez neked?
- Dehogy! Kalapált a szívem rendesen, de meg tudtam oldani a helyzetet, és ez volt a legfontosabb. Utána összeültünk, végiggondoltuk, hol követtünk el hibát, és mit kell tenni, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen.
- A legmeglepőbb helyzet?
- Ez is Nyíregyházához kötődik. A Páratlan párost mutattuk be, csakhogy itthon hagytuk a nagy fekete korlátot, amely egy igen hangsúlyos díszlet elem volt. Megérkeztünk, beálltunk a díszlettel, kerestük a korlátot: nem volt… Mi a megoldás? Készíteni kell egy ugyanolyant! Szereztünk alkatrészeket, és másfél óra alatt összeraktuk a korlátot – még a díszcsík is a helyén volt. A színészek közül valószínűleg lesz, aki ebből a cikkből tudja meg, mi történt…
- Megéri a rengeteg stressz?
- Hadd válaszoljak egy másik példával! Amikor Alföldi Róberttel a Don Carlost próbáltuk, az volt a szabály, hogy akkor mondhattad el a véleményedet, észrevételedet, ha előtte bedobtál 100 forintot egy erre a célra rendszeresített dobozba. Kétszer meggondoltad, mit érdemes szóvá tenni. Pedig nem volt egyszerű a feladat, ugyanis gurulós mértani alakzatokat kellett különböző térformákba rendezni. Gyakorlatilag folyamatosan mozgásban volt az egész csapat.
- Mi lett a pénzből?
- Egy plakett: Az Ország Legjobb Díszítői felirattal, mellé egy üveg 12 éves whisky. Akkor is azt éreztem, hogy itt jó helyen vagyok!