2017. május 4.
„Bennem van az olasz vér” – Fazakas Gézával beszélgettünk
Csehov minden műve a szenvedélyről szól – mondja Fazakas Géza, aki a lótolvaj Oszipot alakítja a kecskeméti színház Apátlanul előadásában. Az egyértelmű szakmai és közönségsikert aratott produkció ötödik közös munkája Szász Jánossal, de a hatodikra, a Ványa bácsira sem kell már sokáig várni.
- Mi Oszip története? – kérdeztük Fazakas Gézától.
- Látszólag csak egy rabló gazember, akinek a kezéhez sok vér tapad. Durva külső, vad tekintet, a szeméből árad a gyilkos indulat… Aztán megszólal, és azzal, amit mond, egy csapásra összezavarja a róla alkotott képet. Kiderül ugyanis, hogy Oszip tisztán lát és pontosan fogalmaz: világos jellemzést ad a környezetében élőkről, az úgynevezett „becsületes emberekről”. Akik ugyan fennen hirdetik az erkölcsös életet, ám a mindennapokban könnyedén megfeledkeznek elveikről. Az eredeti műből kiderül, hogy Oszip a lelke mélyén nagyon vágyik arra, hogy jó útra térhessen. Anna Petrovna segítségével egyszer már el is indult zarándokútra, ám az utolsó állomásnál verekedésbe keveredett, és feladta. Inkább maradt rabló gazember, mint hogy megjátssza a becsületest, ahogy a többiek teszik. Hiszen pontosan látja, hogy a tisztességesnek mondott emberek se sokkal jobbak nála.
- Felidézted magadban a ’99-es szegedi Platonov előadást, amelyben Vojnyicevet alakítottad?
- Nagyon figyeltem rá, hogy ne hasonlítgassam egymáshoz a két produkciót. Éppen ezért nem is akartam újraolvasni az eredeti Csehov művet. Csakhogy az első próbán Szász János megkérdezte a dramaturgot, miért maradt ki az Anna Petrovna és Oszip kapcsolatáról szóló monológ, amely elképesztően fontos ennek a figurának a megértéséhez. Akkor döntöttem el, hogy mégis újraolvasom a szöveget, hogy Oszip szemszögéből is megismerhessem a történetet.
- Sok Csehov darabban játszottál. Melyik volt a legfontosabb szereped?
- A Manó. Hihetetlenül közel áll hozzám: a Manó én vagyok.
- Mit jelentenek számodra Csehov művei?
- Szenvedélyt. Minden darabja a szenvedélyről szól.
- Mi volt a legfontosabb visszajelzés, amit az Apátlanul kapcsán kaptál?
- A legnagyobb kritikusom, a fiam azt mondta, hogy az Apátlanul az egyik legjobb előadás, amelyet valaha látott.
- A következő évadban mutatja be a kecskeméti színház Szász János rendezésében a Ványa bácsit. Láthatunk az előadásban?
- Igen! Tyelegint, az ostyaképűt játszom.
- Szász Jánossal sokadszorra dolgoztál az Apátlanul kapcsán. Milyen volt a hangulat?
- Nagyon jó, azzal együtt is, hogy néhányszor most is összevesztünk… Szerencsére János megbocsát nekem. Egyébként nagyon figyelek arra, hogy csak a feladatra, a rendezőre és a kollégákra koncentráljak, és ne hagyjam, hogy elvigyen az indulat. De ettől még belül lobog a tűz...
- A hétköznapokban is?
- Kivéve a lovaknál. Velük csak akkor lehet megtalálni a hangot, ha belül nyugalom van. Ha tombol odabent a vihar, akkor jobb, ha a közelükbe se mész.
- Az emberekkel szemben is ilyen erősen kontrollálod magad?
- Azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, kevésbé. Bennem van az olasz vér, és otthon több teret engedek neki. De egyébként folyamatosan küzdök vele.
- Neked fontos? Vagy rád kényszerített szabály?
- Az agresszió az ego műve – sokat harcolok vele. Ahányszor sikerül úgy megoldani egy konfliktust, hogy nem emelkedik meg a pulzusom, az győzelem az egóm fölött.
- A lovak érzik, ha feldúlt vagy?
- Igen, és rögtön visszajelzik. Hátracsapják a fülüket, és elfordulnak tőlem. Ilyenkor kell megállni, és lecsillapodni. Erre nagyon megtanítottak.
Rákász Judit
- Látszólag csak egy rabló gazember, akinek a kezéhez sok vér tapad. Durva külső, vad tekintet, a szeméből árad a gyilkos indulat… Aztán megszólal, és azzal, amit mond, egy csapásra összezavarja a róla alkotott képet. Kiderül ugyanis, hogy Oszip tisztán lát és pontosan fogalmaz: világos jellemzést ad a környezetében élőkről, az úgynevezett „becsületes emberekről”. Akik ugyan fennen hirdetik az erkölcsös életet, ám a mindennapokban könnyedén megfeledkeznek elveikről. Az eredeti műből kiderül, hogy Oszip a lelke mélyén nagyon vágyik arra, hogy jó útra térhessen. Anna Petrovna segítségével egyszer már el is indult zarándokútra, ám az utolsó állomásnál verekedésbe keveredett, és feladta. Inkább maradt rabló gazember, mint hogy megjátssza a becsületest, ahogy a többiek teszik. Hiszen pontosan látja, hogy a tisztességesnek mondott emberek se sokkal jobbak nála.
- Felidézted magadban a ’99-es szegedi Platonov előadást, amelyben Vojnyicevet alakítottad?
- Nagyon figyeltem rá, hogy ne hasonlítgassam egymáshoz a két produkciót. Éppen ezért nem is akartam újraolvasni az eredeti Csehov művet. Csakhogy az első próbán Szász János megkérdezte a dramaturgot, miért maradt ki az Anna Petrovna és Oszip kapcsolatáról szóló monológ, amely elképesztően fontos ennek a figurának a megértéséhez. Akkor döntöttem el, hogy mégis újraolvasom a szöveget, hogy Oszip szemszögéből is megismerhessem a történetet.
- Sok Csehov darabban játszottál. Melyik volt a legfontosabb szereped?
- A Manó. Hihetetlenül közel áll hozzám: a Manó én vagyok.
- Mit jelentenek számodra Csehov művei?
- Szenvedélyt. Minden darabja a szenvedélyről szól.
- Mi volt a legfontosabb visszajelzés, amit az Apátlanul kapcsán kaptál?
- A legnagyobb kritikusom, a fiam azt mondta, hogy az Apátlanul az egyik legjobb előadás, amelyet valaha látott.
- A következő évadban mutatja be a kecskeméti színház Szász János rendezésében a Ványa bácsit. Láthatunk az előadásban?
- Igen! Tyelegint, az ostyaképűt játszom.
- Szász Jánossal sokadszorra dolgoztál az Apátlanul kapcsán. Milyen volt a hangulat?
- Nagyon jó, azzal együtt is, hogy néhányszor most is összevesztünk… Szerencsére János megbocsát nekem. Egyébként nagyon figyelek arra, hogy csak a feladatra, a rendezőre és a kollégákra koncentráljak, és ne hagyjam, hogy elvigyen az indulat. De ettől még belül lobog a tűz...
- A hétköznapokban is?
- Kivéve a lovaknál. Velük csak akkor lehet megtalálni a hangot, ha belül nyugalom van. Ha tombol odabent a vihar, akkor jobb, ha a közelükbe se mész.
- Az emberekkel szemben is ilyen erősen kontrollálod magad?
- Azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, kevésbé. Bennem van az olasz vér, és otthon több teret engedek neki. De egyébként folyamatosan küzdök vele.
- Neked fontos? Vagy rád kényszerített szabály?
- Az agresszió az ego műve – sokat harcolok vele. Ahányszor sikerül úgy megoldani egy konfliktust, hogy nem emelkedik meg a pulzusom, az győzelem az egóm fölött.
- A lovak érzik, ha feldúlt vagy?
- Igen, és rögtön visszajelzik. Hátracsapják a fülüket, és elfordulnak tőlem. Ilyenkor kell megállni, és lecsillapodni. Erre nagyon megtanítottak.
Rákász Judit