2018. január 16.
Dráma az osztályteremben – Farkas Ádám a Klamm háborújáról
Monodrámaként próbáltuk a darabot, pedig valójában vannak partnereim: a közönség, a padokban ülő diákok. Érdekes és furcsa helyzet, hogy a kollégákkal a főpróbán találkoztam először, s máris együtt játszottunk… - mondja Farkas Ádám, aki Kai Hensel Klamm háborújának címszerepét alakítja Réczei Tamás rendezésében, a kecskeméti Katona József Színház első osztályterem-színházi előadásában. A bemutató január 12-én volt a Kecskeméti Katona József Gimnáziumban.
• A Klamm háborúja egy tanár és egy osztály között kialakuló harcról szól, mégsem egyszerűen iskolai történet.
• A kiindulópont mindannyiunk közös élménye, az iskola, azonban a történet nem marad az iskola falai között. Megismerünk egy magának való, boldogtalan embert, akinek az élete hazugságokra épül, s mindent megtesz, hogy ezeket alátámassza. Azonban egy ponton túlcsordul a hazugság, és maga alá temeti Klammot, amiben fontos szerepe van a környezet aktív protestálásának.
• Osztályterem-színházi előadásként, iskolákban mutattátok be az előadást. A felnőtt nézőkre gondoltatok?
• Azt remélem, hogy lesz alkalmunk felnőttek előtt játszani. Konkrétumokat nem tudok mondani, de a szándék nem kérdéses. Sok iskolától kaptunk meghívást, egyelőre ezeknek teszünk eleget.
• Időről-időre kilépsz az előadásból, és megszólítod a közönséget. Milyen szempontok szerint kérdezel?
• Legtöbbször olyan kérdéseket teszünk föl, amelyekről azt gondoljuk, hogy utat nyitnak a történet értelmezése előtt. Szeretnénk megmutatni, mi mindenről szól a szöveg az első, primer olvasaton túl. Hogyan lehet egy adott szövegről gondolkodni, és olyan kérdéseket feltenni, amelyektől a színház nem puszta esztétikai élmény lesz a nézők számára, hanem valami, ami nagyon szorosan és közvetlenül vonatkozik rájuk.
• Felkészültél rá, hogy keményebb reakciók is érkezhetnek a diákok részéről?
• Szerintem erre nem lehet felkészülni. Nem modellezhető, hogy mi lesz, ha egy hozzászólásból kiderül például, hogy otthon bántalmazzák azt a gyereket. Remélem, hogy képes leszek jól reagálni a helyzetre, és megtalálni az esetleg felszínre kerülő problémáknak a megfelelő fórumot. De az előadásnak semmiképpen sem az a célja, hogy kikényszerítsen vallomásokat. Nem erre vadászunk.
• Mennyire vonod be a diákokat a játékba?
• Monodrámaként próbáltuk a darabot, pedig valójában vannak partnereim: a közönség, a padokban ülő diákok. Érdekes és furcsa helyzet, hogy a kollégákkal a főpróbán találkoztam először, s máris együtt játszottunk…
• Az iskolai környezet megnehezíti, vagy könnyebbé teszi számodra a játékot?
• A színházban általában fölépítünk tereket, és éppen az a szép benne, hogy van egy épületünk, amely világokat képes magába fogadni. Ugyanakkor annak is megvan a különlegessége, hogy valós helyszínen játszunk. Ha az előadás végén kilépek a teremből, nem az ügyelőpulthoz érek, hanem egy iskola folyosójára, ahol diákok és tanárok jönnek-mennek, sietnek tesi órára, vagy irodalomra, és közben arról beszélgetnek, hogy könnyű volt-e a matek dolgozat. Nagyon sokat hozzátesz az előadáshoz, hogy a partnereim valóban osztálytársak: ismerik egymást, közösségként és egyénként is valós személyiségek, megvan a maguk kapcsolati hálója, dinamikája. Minden előadás más, ami ebben az esetben alapvető és meghatározó elemmé válik.
• A kiindulópont mindannyiunk közös élménye, az iskola, azonban a történet nem marad az iskola falai között. Megismerünk egy magának való, boldogtalan embert, akinek az élete hazugságokra épül, s mindent megtesz, hogy ezeket alátámassza. Azonban egy ponton túlcsordul a hazugság, és maga alá temeti Klammot, amiben fontos szerepe van a környezet aktív protestálásának.
• Osztályterem-színházi előadásként, iskolákban mutattátok be az előadást. A felnőtt nézőkre gondoltatok?
• Azt remélem, hogy lesz alkalmunk felnőttek előtt játszani. Konkrétumokat nem tudok mondani, de a szándék nem kérdéses. Sok iskolától kaptunk meghívást, egyelőre ezeknek teszünk eleget.
• Időről-időre kilépsz az előadásból, és megszólítod a közönséget. Milyen szempontok szerint kérdezel?
• Legtöbbször olyan kérdéseket teszünk föl, amelyekről azt gondoljuk, hogy utat nyitnak a történet értelmezése előtt. Szeretnénk megmutatni, mi mindenről szól a szöveg az első, primer olvasaton túl. Hogyan lehet egy adott szövegről gondolkodni, és olyan kérdéseket feltenni, amelyektől a színház nem puszta esztétikai élmény lesz a nézők számára, hanem valami, ami nagyon szorosan és közvetlenül vonatkozik rájuk.
• Felkészültél rá, hogy keményebb reakciók is érkezhetnek a diákok részéről?
• Szerintem erre nem lehet felkészülni. Nem modellezhető, hogy mi lesz, ha egy hozzászólásból kiderül például, hogy otthon bántalmazzák azt a gyereket. Remélem, hogy képes leszek jól reagálni a helyzetre, és megtalálni az esetleg felszínre kerülő problémáknak a megfelelő fórumot. De az előadásnak semmiképpen sem az a célja, hogy kikényszerítsen vallomásokat. Nem erre vadászunk.
• Mennyire vonod be a diákokat a játékba?
• Monodrámaként próbáltuk a darabot, pedig valójában vannak partnereim: a közönség, a padokban ülő diákok. Érdekes és furcsa helyzet, hogy a kollégákkal a főpróbán találkoztam először, s máris együtt játszottunk…
• Az iskolai környezet megnehezíti, vagy könnyebbé teszi számodra a játékot?
• A színházban általában fölépítünk tereket, és éppen az a szép benne, hogy van egy épületünk, amely világokat képes magába fogadni. Ugyanakkor annak is megvan a különlegessége, hogy valós helyszínen játszunk. Ha az előadás végén kilépek a teremből, nem az ügyelőpulthoz érek, hanem egy iskola folyosójára, ahol diákok és tanárok jönnek-mennek, sietnek tesi órára, vagy irodalomra, és közben arról beszélgetnek, hogy könnyű volt-e a matek dolgozat. Nagyon sokat hozzátesz az előadáshoz, hogy a partnereim valóban osztálytársak: ismerik egymást, közösségként és egyénként is valós személyiségek, megvan a maguk kapcsolati hálója, dinamikája. Minden előadás más, ami ebben az esetben alapvető és meghatározó elemmé válik.