2019. január 17.
„EZ EGY LÉLEKTANI SZELEP”
Interjú Réczei Tamással, az Osztályelső tantermi előadás író-rendezőjével
- Miről szól az Osztályelső?
R.T.: A Klamm háborúja előadásunkban egy tanár volt a főszereplő. Ez annyira jól működött - túl vagyunk a harmincötödik előadáson-, hogy nem kívántam tőle eltérni. Így most is egy tanár lesz az egyik szereplő, aki órát tart. De lesznek más karakterek is, és a témafelvetés is nagy mértékben különbözik. Még a szövegkönyv megírása előtt, közvetetten megkértem végzős tanulókat - egy kecskeméti gimnáziumban-, hogy írjanak nekem, egy fiktív levelet arról, hogy szerintük egy bármilyen felnőtt, mit javíthatna az ő saját életében. Az elkészült fiktív levelek 80%-a valamiféle válási helyzetről szólt. Vagyis meghatározó problémának érzékeltem, amire osztálytermi színházi keretek között reflektálhat a színház is. Az én kitalált történetemben a Tanár ugyanebbe a szituációba kerül. Hogyan tudja, mind a diák, mind a felnőtt ebben a magánéleti válási pillanatban a saját szempontját érvényesíteni, vagy legalább is megjeleníteni, ezt próbáljuk meg körüljárni.
- És hogy van köze mindennek a címhez?
R.T.: Valakinek, akinek az apja tanár, és őt is tanítja, - mert ez így lesz az előadásban – arra kényszerül, hogy ő osztályelső legyen, hiszen ha enélkül kap jó érdemjegyet, mindjárt azt fogják mondani az osztálytársai, hogy kivételeznek vele. Így az én szereplőm előre menekül, mindenben élen jár. Később elmondja, hogy mennyire szereti, vagy gyűlöli ezt a státuszt, amit kialakított, vagy belekényszerült.
- És miért kell ezt tantermi előadás keretében színre vinni, illetve miért kell egyáltalán ön szerint tantermi előadásokat csinálni?
R.T.: Nem kell, csak érdemes. Egyrészt egy elkerülhetetlen találkozás lesz a színházzal, nem lehet nem elmenni, mert a színház jön be az ajtón. Másrészt, a tantermi előadások végén van egy feldolgozó beszélgetés, ami ha jól sikerül, minimum olyan fontosságú, mint az előadás, de megkockáztatom, van olyan helyzet, hogy fontosabb. Ez egy lélektanki szelep, amennyiben az előadás jó, és foglalkozik ilyen típusú kérdésekkel. A lényeg, hogy lappangó élettörténetekre fordítunk figyelmet, hiszen sokan hallgatag életszakaszokban vannak, nem beszélnek otthon a dolgaikról. Természetesen itt csak érintünk egy problémát, de a színház ebben a kérdésben is tud apró üzeneteket és jeleket adni, amit magukkal visznek, a tantermen túl.
R.T.: A Klamm háborúja előadásunkban egy tanár volt a főszereplő. Ez annyira jól működött - túl vagyunk a harmincötödik előadáson-, hogy nem kívántam tőle eltérni. Így most is egy tanár lesz az egyik szereplő, aki órát tart. De lesznek más karakterek is, és a témafelvetés is nagy mértékben különbözik. Még a szövegkönyv megírása előtt, közvetetten megkértem végzős tanulókat - egy kecskeméti gimnáziumban-, hogy írjanak nekem, egy fiktív levelet arról, hogy szerintük egy bármilyen felnőtt, mit javíthatna az ő saját életében. Az elkészült fiktív levelek 80%-a valamiféle válási helyzetről szólt. Vagyis meghatározó problémának érzékeltem, amire osztálytermi színházi keretek között reflektálhat a színház is. Az én kitalált történetemben a Tanár ugyanebbe a szituációba kerül. Hogyan tudja, mind a diák, mind a felnőtt ebben a magánéleti válási pillanatban a saját szempontját érvényesíteni, vagy legalább is megjeleníteni, ezt próbáljuk meg körüljárni.
- És hogy van köze mindennek a címhez?
R.T.: Valakinek, akinek az apja tanár, és őt is tanítja, - mert ez így lesz az előadásban – arra kényszerül, hogy ő osztályelső legyen, hiszen ha enélkül kap jó érdemjegyet, mindjárt azt fogják mondani az osztálytársai, hogy kivételeznek vele. Így az én szereplőm előre menekül, mindenben élen jár. Később elmondja, hogy mennyire szereti, vagy gyűlöli ezt a státuszt, amit kialakított, vagy belekényszerült.
- És miért kell ezt tantermi előadás keretében színre vinni, illetve miért kell egyáltalán ön szerint tantermi előadásokat csinálni?
R.T.: Nem kell, csak érdemes. Egyrészt egy elkerülhetetlen találkozás lesz a színházzal, nem lehet nem elmenni, mert a színház jön be az ajtón. Másrészt, a tantermi előadások végén van egy feldolgozó beszélgetés, ami ha jól sikerül, minimum olyan fontosságú, mint az előadás, de megkockáztatom, van olyan helyzet, hogy fontosabb. Ez egy lélektanki szelep, amennyiben az előadás jó, és foglalkozik ilyen típusú kérdésekkel. A lényeg, hogy lappangó élettörténetekre fordítunk figyelmet, hiszen sokan hallgatag életszakaszokban vannak, nem beszélnek otthon a dolgaikról. Természetesen itt csak érintünk egy problémát, de a színház ebben a kérdésben is tud apró üzeneteket és jeleket adni, amit magukkal visznek, a tantermen túl.