Handel oratóriuma a zeneirodalom egyik legmeghatározóbb, leggrandiózusabb szakrális műve. Mikor született meg benned a gondolat, hogy egy ilyen monumentális zenei alapanyagból táncszínházi előadás váljon? Régi vágyad volt már ez?
A Messiás gondolata régóta foglalkoztat, de nem elsősorban Handel monumentális zenéje vezetett el hozzá, hanem az a rendkívül izgalmas emberi és társadalmi jelenség, amelyet a megváltás iránti vágy jelent. Bár gyakran vallásos alkotásként tekintenek rá, a szakirodalom egyetért abban, hogy Handel Messiásának jelentősége jóval túlmutat a liturgikus vagy bibliai értelmezésen. A mű olyan egyetemes kérdéseket vizsgál, mint az emberi szenvedés, a remény, a megváltás, a halandóság és az újjászületés.
Érdekel a kollektív tudat működése, az, hogy válságok, bizonytalanságok idején miért erősödik fel bennünk egy kívülről érkező megmentő iránti igény. Miért várjuk egy valakitől a változást, az igazság helyreállítását, a szenvedés feloldását? És miközben várakozunk, vajon milyen felelősséget vállalunk a saját életünkért, egymásért, azért a világért, amelyet magunk körül teremtünk? Az Ő történetében a saját tapasztalásaink, a saját egyéni történetünk vajon benne van-e?
Az előadás nem a klasszikus történetet meséli el sokadszorra, hanem az „ember belső útjának rejtett terébe” vezet. Hogyan válik a tánc nyelve alkalmassá arra, hogy megfogja a láthatatlant: a hitet, a kételyt, a várakozást vagy a reményt? A darab alapmotívuma a Lukács-evangéliumból vett idézet: „Isten országa tibennetek van.” Ez a belső válaszkeresés hogyan jelenik meg a koreográfiában és a táncosok színpadi jelenlétében?
A Lukács-evangélium mondata – „Isten országa tibennetek van” – számomra különösen fontos gondolati kiindulópont. A figyelmet a külvilágból az ember belső világára irányítja. Arra a helyre, ahol a hit és a kétely, az esendőség és az erő, a sötétség és a fény egyszerre van jelen. A táncszínház számomra éppen azért különleges kifejezési forma, mert képes a kimondhatatlanhoz közel kerülni. Nem kész válaszokat szeretnék adni, sokkal inkább olyan érzékeny, gondolati és érzelmi teret létrehozni, amelyben a néző saját felismerései megszülethetnek.
Handel remekműve mellett Nagysolymosi Gábor zeneszerzővel és Horváth Antónia kreatív zenei munkatárssal is együtt dolgozol. Hogyan kell elképzelnünk ennek az előadásnak a zenei szövetét?
Handel zenéje önmagában is rendkívüli erővel bír, ugyanakkor fontos volt számomra, hogy a kortárs ember belső világához egy másfajta hangzásélményen keresztül is közel kerüljünk. Nagysolymosi Gábor zeneszerzővel és Horváth Antónia kreatív zenei munkatárssal ez már a harmadik közös alkotásunk. Különösen értékes számomra az a zenei érzékenység és gondolkodásmód, amellyel a rendezői szándékomhoz kapcsolódnak. A kortárs zenei rétegek nem Handel zenéjét kívánják kiegészíteni, sokkal inkább ellenpontokat, új atmoszférákat és érzékelési dimenziókat teremtenek. Olyan hangzó világot keresünk, amelyben a csendnek, a bizonytalanságnak és a belső feszültségnek is saját dramaturgiája van.
Ezúttal nemcsak rendező-koreográfusként, hanem díszlettervezőként is jegyzed az előadást. Milyen vizuális teret álmodtál meg a Kelemen László Kamaraszínház színpadára, ami segíti a nézőt ebben a „belső utazásban”?
Az alkotói gondolkodásomat szinte mindig erős képi víziók kísérik. Gyakran előbb születik meg bennem egy tér, egy látvány, egy sajátos vizuális atmoszféra, mint ahogyan annak minden dramaturgiai összefüggése megfogalmazódna. A Messiás esetében is így történt. Egy időtlen szent tér foglalkoztatott, egy kupola és egy barlang egyidejű képe jelent meg bennem, két egészen eltérő, mégis mélyen összetartozó térélményként.
A barlang számomra az ember legbelső világát, az ősi emlékezetet, a rejtőzködést és az önmagunkkal való szembenézést idézi. A kupola ezzel szemben a transzcendencia, a végtelenség, a felfelé törekvés építészeti szimbóluma. Izgalmasnak találtam, hogy ez a két jelentés egyetlen színpadi architektúrában találkozhat.
Fontos volt, hogy a díszlet ne pusztán környezete legyen a koreográfiának, hanem önálló dramaturgiai szerepet kapjon. A tér arányai és textúrái, a fényekkel és a sötétséggel való kapcsolata, mind az előadás gondolati rétegzettségét szolgálják. Mintha egyszerre lennénk az ember belső világának legmélyén és egy határtalan, ismeretlen égbolt alatt.
Számomra a színpadi tér akkor válik igazán izgalmassá, amikor túlmutat a látható formán, és olyan érzéseket, asszociációkat ébreszt, amelyeket már nem lehet kizárólag a látvánnyal megmagyarázni.
Handel zenéjének szakrális ereje, a kortárs zenei ellenpontok, a barlangot és kupolát egyszerre idéző színpadi tér, valamint a testek mozgása egyetlen összetett, de egységes alkotói nyelvvé szeretném, ha formálódna.
A társulatból Szigethy Norbert nemcsak táncosként, hanem társkoreográfusként is részt vesz a munkában. Milyen dinamikát ad ez a közös alkotási folyamatnak?
Szigethy Norberttel most először dolgozom együtt társkoreográfusi minőségben. Rendkívül érzékeny, invenciózus alkotónak tartom, akinek a mozdulatokhoz való viszonya és gondolati nyitottsága számomra különösen izgalmas ebben a közös munkában. Egy alkotótársi együttműködés akkor igazán értékes, ha nem pusztán megvalósítja, hanem új nézőpontokkal is gazdagítja az eredeti elképzelést. A Messiás olyan elmélyülést és belső figyelmet kíván, amelyben ennek a közös gondolkodásnak különösen nagy jelentősége van. Szabó Tamás konzultánsi munkája is egy rendkívül fontos szellemi térben tartja a koreográfiai ívet.
Míg a Spartacus erőteljesen épített a dinamizmusra, a Messiás mintha egy sokkal finomabb, rétegzettebb jelenlétet kívánna. Hogyan élik meg a Kecskemét City Balett táncosai ezt a mély belső munkát igénylő próbafolyamatot?
A kifinomult művész a felszín mögötti mélységeket keresi, a megismerés vágya vezeti, az emberi létezés újabb és újabb rétegeit szeretné felfedezni. Természetesen ez minden táncművésznél másként, a saját személyiségén és tapasztalatain keresztül történik. Számomra az alkotás egyik legszebb része, amikor egy gondolat már nem kizárólag az enyém, hanem egy másik művész érzékenységén áthaladva új jelentésekkel gazdagodik. Ehhez bizalom kell, kíváncsiság és az a fajta szabadság, amelyben merünk egymás gondolataira építeni. Egy előadóművész számára szerintem az a legizgalmasabb kihívás, ha egymástól eltérő feladatok, kihívások adódnak, különböző megélések által.
A Spartacusnál említetted, hogy a táncot úgy kell nézni, mint ahogy a zenét hallgatjuk: hagyjuk, hogy a hatása dolgozzon. A Messiás esetében mit szeretnél, milyen érzéssel vagy felismeréssel távozzon a néző a színházból?
Azt szeretném, hogy fontos témák maradjanak meg a gondolataiban, olyanok, amelyek az előadást követő napokban is foglalkoztatják. A jóság, a szeretet, a másoknak nyújtott segítség, az önzetlenség és legfőképp Isten szeretetének megélése, hiszen egy hívő ember számára ez a zenemű egy valóságos meditáció a megváltás misztériumáról. Mert ahol az egyik ember fölemeli a másikat, ott a megváltás már elkezdődött.
Fotó: Dömölky Dániel (portré), Gyenes Kata (próbatermi képek)
