– Darabja summázata az egyik szereplő kijelentése: „Áthazudjuk magunkat a tű fokán.” Az „áthazudjuk”-életérzés önnél is megvolt a családban?
– Igen. Tizenegy évesen tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Hasonló volt a szituáció, mint a darabban: valami sorozat ment a tévében, ahol erről beszéltek, mire odaszólt anyám, úgy nézd, hogy te is az vagy! Kiderült, holokausztos család a miénk is. Nagyapám munkaszolgálatos, aki megszökik, és a miskolci téglagyárban bujkálja át a világháborút, a barátjával azt hazudják, katonák. Túléli, és tagja az első országgyűlésnek ’45-ben Debrecenben, ő szövegezi az igazságtételi törvényeket. Nagymamámat, az anyját és apámat egészen Bergen-Belsenig „viszi a vonat”, és csak ’46 után jönnek haza egy svájci feltápláló kirándulás után. Nagymamámnak és nagypapámnak minden testvére és szülője meghal. Anyai oldalon kicsit finomabb a sors, ott munkaszolgálatos apa és sárga csillagos házas anya meg lánya állnak, élnek tovább. Anyám a XIII. kerületben már nyugdíjasként rendszeresen vigyázott gyerekekre. Egyszer belépett az egyik házba, és rosszul lett, úgy érezte, már járt ott. Aztán rádöbbent, sárga csillaggal a mellén azon a folyosón élt, mert a szobákban már nem volt hely. A múlt engem nem így traumatizált, de észrevettem, hogy érdeklődésben, gondolkodásmódban azért ott vannak a gyökerek, a nem beszélés, az asszimiláció nálunk is jó arányban működött. TELJES CIKK >>>